A múltkori lakomán (nem tehetek róla, itt vidéken minden érdemleges dolog lakoma közben történik) kérdezte valaki, hogy az elmúlt évtizedek két legjelentősebb római költője ismerte-e egymást. Mármint ugye én, meg Publius Papinius Statius, a Thebais című nagyeposz meg ötkönyvnyi alkalmi versek szerzője.
Hát persze, hogy ismertük egymást. Ezernyi alkalommal találkoztunk közös pártfogóink, Arruntius Stella, vagy éppen Atedius Melior estélyein. De akkor meg, kérdezte a lakomán az irodalomkedvelő nagyokos, miért nem említi egyikünk sem a másikat? Nos, a válaszom egyszerű és rövid: mert ki nem állhattuk egymást. Rengeteg embert ismertem Rómában (nekem, epigrammaköltőként az volt a dolgom, hogy mindenkit ismerjek, mindenkiről tudjam, hogy hogyan él, milyen ember), és sokukról nem jelenthető ki, hogy kedveltem volna őket. Nem, nem mondhatnám, hogy szíveltem volna pl. a tahó Zoilust, a felkapaszkodott rabszolgát, vagy éppen a mindenkitől verseket lopó Fídentinust, és hosszasan lehetne sorolni a neveket. De hogy éppen Statiust, e finom modorú, művelt és mindenkivel udvarias poétát se kedveltem…? Kezdjük az elején.
Nagyjából egyszerre indult a pályánk. Én adogattam ki az epigramma-könyveimet, ő akkoriban írta az eposzát, mindketten már sikeresek voltunk a saját műfajunkban – tehát azt sem mondhatjuk, hogy a szakmai féltékenység állt közénk. Neki egyébként szép hangja volt, szívesen adott elő egy-egy részt a Thebaisból, és az előadásaira sok ember jött el, lelkesedtek érte – és itt volt, véleményem szerint, a baj. Statiusnak már az apja is költő volt, szintén eposzokat írt, a Nero halála utáni zűrzavaros időszakról, aztán Pompeji pusztulásáról, s mindezen művek által a Flavius császárok udvari költője kívánt lenni. Nem sikerült neki, de vágyait a fia örökölte, akinek szinte a mániájává vált a nagy római és flaviusi eposz megírása. Sokat beszélgettünk erről, s neki is leszögeztem, hogy ezek hiábavaló vágyak. A nagy nemzeti eposzt már megírták, egy bizonyos Vergilius ugyebár, akinek nem is jutott ideje befejezni, végső formába önteni az Aeneist, mégis olyan óriási mű ez, amelyet senki nem tud felülmúlni. Statius jó költő – de nem Vergilius, ráadásul ő már a tárgyválasztásnál is félresiklott: Maro ügyesen meg tudta oldani, hogy úgy dícsérje Augustust, hogy ne érezzük túlzásnak, merthogy az eposz témája az ősidőkből jött. Statius viszont ragaszkodott hozzá, hogy eposzának tárgya mai legyen, és konkrétan Domitianus császár tettei.
Na most, tisztázzuk: én magam is sokszor hízelegtem az uralkodónknak, erre szükség volt, enélkül nem lehetett elérni bizonyos dolgokat, hát megtettem – de Statiusnak ez lett a mániája (hogy ismét ezt a szót használjam), hogy ő lesz a nagyszerű és csodálatos Domitianus udvari költője, aki új Vergiliusként meg fogja írni, el fogja énekelni a császár nagyszerű és csodálatos cselekedeteit. Természetesen részt vett a hivatalos udvari költői versenyeken, amelyeket a császár alapított, az egyiket meg is nyerte, azt hiszem az albait, de pár hónappal később, a capitoliumi játékokon már egy másik, és meglehetősen ismeretlen költő is megelőzte (ki emlékszik ma már csak a nevére is?), s ez Statius számára éppen nem a kiábrándulás volt ebből a vágyálomból, de még inkább a szenvedélyévé vált. Az én véleményem az volt, hogy felesleges dolog udvari költővé lenni, nem is lehet, nem is akarja a császár, nem is vágyik arra sem, hogy egy nemzeti hősköltemény témája legyen – s amúgy sem érdemes már eposzokat írni. A mai emberekről nem lehet, a régiekről, meg ugyan minek írnánk? Annyi poéta kiizzadt már magából ilyesmit, s mennyire volt e rengeteg verssornak köze a jelen valóságához? Semennyire. Maga a Thebais is milyen? Vannak benne egész jó részletek, de összességében alig ér valamit. S ha legalább a római történelemből, a saját múltunkból vette volna a témát, mint például a mindkettőnk által tisztelt néhai Lucanus! Hát nem nincs egy csepp eposzi alapanyag se már a mi históriánkban?… Annyi mindenben érdemes követni a görögöket, de azt is tudni kell, hogy miben érdemes elszakadni tőlük!
Sokan eljöttek meghallgatni Statius felolvasásait, megvették a könyveit, sőt, talán még tanították is néhány iskolában – de én még nem találkoztam emberrel, aki valójában elolvasta volna ezt a csuda-époszt. Mindenki dícséri, mindenki megemlíti, hogy Statius lesz az új Vergilius, ha megírja a nagy nemzeti hőskölteményt – de nem olvassák. Nem véletlen, hogy a Domitianus-eposz se készült el: persze, persze, szegény Statius korán meghalt, de ha tovább él, akkor sem tudta volna megírni, én mondom…
Mindezen dolgokról sokat vitatkoztunk, ma már látszik, hogy a megegyezés legkisebb reménye nélkül. Én megírtam a véleményemet az epigrammáimban is, s ez sem tetszett neki, de igazán egy banális eset miatt hidegültünk el végleg. Költött egy magasztaló verset Etruscus fürdőjéről, de olyat, hogy ez is szinte egy kiseposznak számított. Én is összehoztam egyet, ez se rövid, de mennyire más, mint az övé! S ezt nem én mondom, hanem ő, aki úgy látta, hogy ezzel az ő versét, az ő stílusát gúnyolom ki:

Etruscus csoda-fürdejébe nem jársz?…
mosdatlan vagy örökre, Oppiánus.
Kényeztetni ugyan mi tudna jobban?
Egy forrás se, nem ám, Apónusé sem,
még a lágy Sinuessa, még a Passer
pezsgő árja, de még a büszke Anxur,
sem Phoebus vize, sem királyi Baiae.
Máshol nem ragyog úgy az ég se mint ott,
sőt hosszabbak a nappalok, sehol sincs
ily sokáig a nap se fent az égen.
Zöld márvány virul itt a Taygetusból,
s versenyeznek a sokszinű kövekkel
fríg és Líbya-béli bányakincsek.
Száraz hőt lehel itt a fényes ónix,
és agyagpala, langy a lenge lángtól.
És ha néked a spárta-módi tetszik,
s nem kérsz többet a tikkatag melegből,
Virgo s Marcia hűs vizébe ugrasz,
mely tisztán ragyog és olyan derülten,
úgy véled vizet itt seholse látsz és
csak márvány, az üres medence csillog...
Látom, rám se figyelsz csukott füleddel,
már régóta felém se fordul arcod:
Mosdatlan vagy örökre, Oppiánus.

Egyébként említem Statiust az egyik versemben – de álnéven. Mégsem akartam a világ elé tárni kettőnk ellentétét. Akinek van füle ehhez, az úgy is észrevette eddig is. Egy vitánk során vágta a szemembe, hogy azért nem írok eposzokat, mert nekem nem is menne ilyen nagy munka. Ez eléggé feldühített, mert mindenki  a verssorok számával hozakodik elő, hogy aki sokat ír, az bizonyára sokkal nagyobb költő, aki meg kevesebbet, az bizonyára kisebb is… De azt hittem ilyet csak a félműveltek mondanak, azt hittem Statius okosabb ennél… de az eposzmánia így elvette az eszét.

Lám a tehetségem pici csak, Gaurus, bizonyítod,
    azzal a ténnyel, hogy verseim oly rövidek.
Így van, elismerem. És te nagy ember vagy? Ki megírtad
    kétszer hat könyvben “Háboruzó Priamust”?
Élőkről faragok pici szobrokat én, lecsiszolva,
    és sárból, Gaurus, gyúrsz te “Gigászi csatát”.

Persze nem írtam ki, hogy Thebais, helyette Priamust említem, amúgy is egykutya minden avitt mitológiai történet, és őt magát is álnéven, Gaurusnak nevezem. A “gaurón” görögül olyasmit jelent, hogy pöffeszkedő, vagy ilyesmi, de Gaurusnak neveznek egy hegyet is Neapolis mellett… abban a városban született Statius…
Azóta is fenntartom, hogy a Thebais nem ér semmit. Vannak benne jó részek – de hát ez az eposz halála, ha csak azzal tudjuk dícsérni, hogy “vannak jó részletei”… Akkor már inkább a rövidebb, alkalmi verseket érdemes olvasni tőle, az egyik tekercse nekem is megvan itt, az utolsó, amelyet már a halála után adtak ki.
Szegény Statius…! Most, hogy belegondolok, nagyon szomorú élete volt: telve hiábavaló vágyakozással egy soha el nem érhető álom után.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.