Megírtam a levelet Terentius Priscusnak. Megköszöntem neki, hogy bábáskodott a legutolsó (ez szó szerint értendő) könyvem kiadásánál. Az előszóban is róla írok, meg az első vers is róla szól - ez a minimum:

Míg hálód pihen és a molossusaid se csaholnak
    kint a berekben, s nem űzöd a vadkanokat,
szentelhetsz, Priscus, kis időt e rövid, pici könyvnek.
    Kurta a téli nap, így nem sok időd veszik el.

Nem véletlen, hogy ezt írtam: nagy vadász ez a Priscus. Viszont annyira nem nagy könyvolvasó, úgyhogy most kiadtam neki a feladatot, hogy akkor legalább telente tessék olvasni! Mellesleg igen gyakran egy elég veszélyes módját űzi a sportnak: lóhátas nyúlvadászat. Dárda a kézben, fel a lóra, aztán hajrá a nyúl után. És persze nem ám rádobni a nyúlra messziről: utol kell érni, és mellette futva leszúrni... Ezt csak úgy lehet, ha folyamatosan a nyúlon van az ember szeme - azt meg, hogy éppen merre folyik az üldözés, hova lép éppen a ló, már nem lehet figyelni...

Intelek, óvatosan lovagold a vadászparipádat,
    Priscusom, és nyulakat oly hevesen sose űzz.
Gyakran vált zsákmány a vadászból, mert a lováról
    vágta alatt lebukott - s vissza nem ült soha már.
Sík terep is becsapós: nem is éppen az árok, a töltés,
    és nem a kő, mert tán csapda a róna maga.
Hisz van olyan, ki neked bemutathat ilyen csuda-látványt,
    és nem is ekkora bú, hogyha a földre zuhan.
Vonz a veszély izgalma is? Ejtsd csapdába az etruszk
    vadkanokat: biztosb virtus a férfiunak.
Mért a merész gyeplő öröm ennyire? Priscus, ezáltal
    inkább lesz a lovas áldozat, és nem a nyúl.
 

Az ember nem is hinné, hogy a nyúlvadászatba is bele lehet halni... És milyen halál lenne ez? Egy vadkanvadászaton nem mondom, de egy nyúl miatt...!

Egyébként nem fiatal ember már ő sem (persze hozzám képest igen!), családos ember, s mellesleg hispaniai: dehát nem az a típus, aki nyugton megül otthon. Most ugye éppen Saturnaliakor volt itthon - hat év után:

Régi letűnt kor, s ősi világ szeretett fejedelme
    (akkor munka se volt, csak pihenés, nyugalom;
mennyei villám sem - nem kellett senkibe lőni -
    s dúsan termett - nem fúrva a mélybe - a föld):
szép ünnepségén te siess Priscushoz örömmel,
    illő hogy részt végy rítusodon magad is.
Hat tél múltával, Legjobb Atya, őt hazahoztad
    már Latium s békés, új Numa vára alól.
Látod-e éppen olyan bőség ez is itt, meg a luxus
    akkora éppen, mint Róma piacterein.
Mekkora bőkezüség, hogy roskad tán a sok asztal,
    Sáturnus, teneked szól az egész lakoma!
S ünneped értékét magasabbra emelheti még az,
    hogy takarékos atya ő is, ahogy megüli.
Ámde, te Szent - úgy légy a decembered által imádva -
    sokszor hozd neki még vissza e szép napokat.
 

Különben felnéz rám ez a Priscus, mindig mindenfélét kérdezget a Koros és Sokat Tapasztalt Koszorús Költőtől, ahogy mondja, dehát én nem vagyok koszorús (bár sajnos koros az igen), én nem győztem soha semmiféle költői versenyen. Annál is inkább, mert nem is indultam. A "koszorúsköltőség" szegény Statiust motiválta folyamatosan... Öt vagy hat éve meghalt. Szóval évekkel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, akkor kérdezett tőlem valamit Priscus, amire én rögtön írtam egy verset - most ez is megjelenik ebben a könyvben:

Kérdezgetsz, Priscus, milyen is lennék a jövőben,
    hogyha vagyont kapnék hirtelen és befolyást.
Majdani lelkületét ki beszélhetné el előre?
    Mondd, ha oroszlánná válsz, te milyen leszel úgy?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.