A barátom és patrónusom, Arruntius Stella nemcsak a közéletben vágyott ismertségre, nemcsak az volt az óhaja, hogy konzul legyen, ő híres költő is akart lenni: szomjazta a Permessust - ahogy az idézett versemben írtam. A javára írhatjuk, hogy azért nem volt elszállva magától, tisztában volt vele, hogy akkora tehetsége nincs. Mindazonáltal szerette költőkkel és irodalmárokkal körülvenni magát, és szerencsére volt két olyan tulajdonsága, melyek révén ez sikerült is: jószívű volt és gazdag. A költők meg általában mind lyukas zsebűek, úgyhogy Stellának mindig akadt társasága.

Én is gyakran vettem részt az összejövetelein, lakomáin - annak ellenére, hogy Stella nagyon szerette azt, amit én eléggé rühelltem: "irodalmi életet élni" úgymond. Ő ragaszkodott hozzá, hogy két pohár közt versekről beszéljünk, sőt felolvassuk a műveinket, és - Jupiter ne hagyj el! - még írjunk is verset... Gyakran háborogtam emiatt, ő egyszer elmésen visszavágott - én meg rögtön meg is írtam ezt egy kétsorosban:

Törvényed túl zord: hogy a vendég kénytelen írni
    verset Stella. - “Szabad rosszat is írni neked.”

Ja, ha rosszat is lehet, akkor rendben. Végülis a legtöbbször az volt, hogy a rossz verseket ők írták, én meg nem írtam semmilyet.

Stella versei aligha fognak fennmaradni - elég gyengécskék, na. Jó pár évvel ezelőtt, amikor bemutattak minket egymásnak, még úgy éreztem dicsérni illik a műveit, s amikor elolvastuk a felesége galambjáról költött művét, ezt a verset írtam róla:

Stellámnak gyönyörűen írt Galambja
- csak hadd hallja Veróna, én kimondom -
ím, legyőzi Catullusod Verébjét.
Így hát Stella nagyobb Catullusodnál,
éppúgy mint a galamb is egy verébnél.

Hát persze ebben is benne van, hogy legyőzi, de csak annyiban, hogy hosszabb a vers - mindketten tudtuk, hogy Catullust nem lehet legyőzni, a veronaiak nyugodtan alhatnak, Catullusuk örökké élni fog.

Egyébként a feleségét Violentillának hívták, de Stella először a verseiben, aztán meg élőben is Ianthisnak nevezte (görögül ion = ibolya). Annak idején Statius is megénekelte a házasságukat, én meg a következő verset írtam róluk:

Hogy Stellával Ianthist összekötötte örökre,
    szólt Venus: “Én többet nem tudok adni neked”,
ennyit az új nej előtt, majd csintalanul csak a férjnek:
    “Helytelen életedet abbahagyod, csapodár!
Mérgesen elpáholtam a hűtlen Marsot elégszer
    lagzi előtt, amikor bárhova szállt szabadon.
Ám amióta enyém, nem csalt meg senkivel engem:
    Júnó ennyire hű férjnek örülne nagyon.”
Szólt, s mellére csapott Stellának a titkos övével.
    Járt neki, istennő - ám ezután sose bántsd.

Később a szememre vetették, hogy "te Marcus, Venusnak Mars a szeretője volt! A férje Vulcanus volt!" Na igen, de csak nem hasonlíthattam Stellát a sánta kovácsistenhez!

Mint említettem, Stellának volt mit a színborba aprítania, és ezt szerette is hangsúlyozni, pl. a házainál is. A kertjében patak csörgedezett, mellette egy helyen egy kis erdő volt kialakítva, benne egy Hercules-szentéllyel. Amikor Stella elküldte az Argynnus nevű szolgagyerekét (nevét Agamemnon fiúkedvence után kapta), hogy hozzon vizet a patakból, tréfálkoztunk, hogy olyan szép ez a fiúcska, nehogy a patak nimfái berántsák a habok közé, mint annak idején Hylast, Hercules fiúját. Még szerencse, hogy a tirynsi Hercules ott van a közelben, majd ő megvédi a gyereket:

(Hylas szobra Stella kertjében a patak mellett)
Mely fiu áll kis Ianthis fényes habjai mellett?
    Csak nem a nimfáktól megmenekülve… Hylás?
Jó, hogy az erdőben Tírynsit tisztelik, úgyhogy
    őrzi közelről a hőn szerető patakot.
Ám te azért bátran merhetsz, Argynnus, e vízből,
    mert egy nimfa se bánt - tőle viszont menekülj.

Ennek a pataknak egyébként ott volt a forrása a közelben, úgyhogy nagyon friss és hideg vize volt. Egyszer, valami óriási lakoma volt Stellánál (minden bizonnyal akkor nevezték ki praetornak, azt ünnepeltük), és amikor már akkora volt bent az ereszd-el-a-hajam, hogy inkább kimentem a kertbe friss levegőt szívni, jól benyakaltam a hideg vízből - meg is büntettek a nimfák, nagyon beteg lettem utána. A torkom, meg a tüdőm is begyulladt. Aztán az orvosi kezelés révén (vagy annak ellenére!) kigyógyultam a bajból, de úgy gondoltam kiengesztelni nem árt az isteneket:

Nimfa, ki Stellámnak kertjében laksz üde tisztán,
    s drága tetője alatt járod a hűs utadat,
tán Numa hitvese küld ide téged Arícia mellől,
    tán a Caménáknak egyike vagy te magad.
Most, fogadalma szerint áldozza fel ezt a malackát
    Marcus, amért betegen itta, orozva vized.
Nézd el e bűnt, s élvezzem biztonságban e forrást:
    engedd épségben szomjamat oltanom itt.

Viszatérve Stellára, nagyon hálás vagyok neki, hogy gyakran támogatott. Igyekeztem is megköszönni neki, néha csipkelődve, amelyet ő - jófiú lévén - mindig nevetve fogadott:

(A sok adomány mellett még egy togát is kérek)
Míg az esőt, zivatart küldő Jupiternek a házam
    szinte - hideg vízben úszva - megadta magát,
jött az ajándékod, megmentve a záporesőtől:
    falra, tetőre való tégla, cserép sokezer.
Íme, süvölt iszonyún Boreás, hideg ám a december...
    Stella, a házra ügyelsz - és a lakót kihagyod?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.