Megírtam a levelet Arruntius Stellának. Először is gratuláltam neki amiatt, hogy a nyáron helyettes konzul (consul suffectus) lett. Nem akkora dolog ez persze, van olyan év, hogy tucatnyi konzult is kinevez a császár, néha csak pár napra - dehát mindenkiből akkor se lehet konzul, Stella meg az lett. Neki egyébként abszolút ez az élete, erre vágyott ki tudja mióta... Képzelem, hogy majd kibújt a bőréből örömében, amikor megjött erről az értesítés, rögtön áldozatot mutatott be. Ahogy egy korábbi versemben írtam:

(Ötös írótáblák, amelyen hivatalos kinevezések érkeznek)
Boldog a gőzölgő bikavérben az udvari oltár,
    hogyha ilyen táblán kapja a gazda a hírt. 

A konzulsága az utolsó könyvem ajánló versében (korábban már idéztem) is megjelenik:

...Vagy ha neked tetszőbb uticél inkább a Subúra,
    ott van a nagyhírű konzulom átriuma,
ékeshangú Stella babérkoszorús palotája...

Merthogy persze a drága Stella nem hagyná ki a világért sem azt a szokást, hogy közhírré tegye a nagy hírt: itten konzulviselt ember lakik, tetszik látni, babérkoszorú van a kapuján! Szerintem az összes házára (van egy pár) kirakatta, még a vidéki villáira is, talán még Baiaeban a tengerparti fürdőkabinjára is... Ha valamelyik római szakács olyan ügyetlen volt, hogy nem rakott el babérlevelet, akkor most nem fog tudni babot főzni, mert egész Itáliában kifogyott a babér Stella miatt! Jupiter, segíts meg minket!

Persze most túl szarkasztikus vagyok, de tudom, hogy maga Stella is belátná: igazam van. Amikor pár évvel ezelőtt praetor lett, akkor is egészen odavolt az örömtől a megtiszteltetés miatt - és a rettegéstől, hogy sikerül-e megfelelnie ennek a nemes feladatnak, amelyet a császár rábízott, vagyis a győzelmi játékainak megrendezésének. Rengeteg pénzt beleölt, szinte attól kellett tartani, hogy a végén koldussá válik, és kénytelen lesz kiülni a többi ágrólszakadt közé az Aricia-dűlőbe. Persze ez is csak szurkálódás, főleg Canius Rufus piszkálta folyton az ünnepségek alatt végig halottsápadt Stellát. Tehette, mert Canius viszont végigitta ezeket a napokat, jól is mutattak együtt, a fehér Stella, meg a borpiros képű Canius... Na de a vers, amelyből jól látszik, hogy tényleg kitett magáért a szervező, rengeteg ajándék, nyeremény, kocsiverseny, miegymás:

Épp ilyen ünneplést kívánna a phlegrai győztes,
    s éppen ilyet Bacchus indusi útja után,
mint, mit Stella adott a hyperboreus diadalra.
    Ó, a szegény jámbor! véli: kevés az egész!
Jaj, nem elég neki így az aranytermő fövenyével
    egy Hermus, s hispán föld zubogó Tagusa. -
Van mindennap ajándék is: nem lankad a sok kéz,
    s bőséges zsákmány hullik a népre alá.
Érkezik ám pajzán érmécskék zápora éppen,
    s már az alant látszó állat a főnyeremény.
S már biztos menedék van az új gazdáik ölében:
    ott bújhatnak a fel nem darabolt madarak.
Mondjam a sok kocsit is, meg a harminc pálma-jutalmat,
    mennyit nem szoktak konzulok adni se még?
Mindez szép, Caesár, de a tisztesség csak a fontos,
    hogy diadalmadnak itt, a tanúja lehetsz.

Mint látható, az egészet nekem is a császárral kellett befejeznem, annál is inkább, mert azt a könyvet, amelyben ez a vers megjelent, teljes egészében Domitianusnak ajánlottam. Sokan ezidőtájt azt hiszik, hogy emiatt most szégyellnem kellene azt a könyvet, de nekem bizony eszembe sem jut, hogy EMIATT szégyenkezzem. Ha rosszak a benne lévő versek, akkor az igen, az már ok a pirulásra!

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.