Megint előbukkant egy ismert versem (sokak szerint a poénja szállóige lesz az elkövetkező századokban), és vele a plágium vádja:

Nem méreg, nem erőszak és ölés sem:
három kecske a tárgy az én peremben,
mert ellopta a vád szerint a szomszéd.
Bírónknak bizonyítanánk e vádat:
nagy hangon, hadonászva összehordasz
Cannaet, háborukat, a Mithridátést,
carthágói dühöt s a hitszegésük,
és Sullát, Mariust, a Scaevolát is.
Térj már vissza a kecske-ügyre, ügyvéd!

A nagyokosok ilyenkor mondják, hogy én ezt az egészet egy görög epigrammából loptam, mégpedig a következőből:

Egy malacom tűnt el, meg a kis tehenem, meg a kecském -
    jól érvelj, hisz ezért kaptad a pénzt, Menekész.
Ej, de hiszen nincs is köze Othrüadásznak az ügyhöz,
    s nincs beidézve az a thermopüléi bitang!
Eutükhidészt perelem, de nem erről szól a beszéded:
    Mit keres itt Xerxész? És mit a spártaiak?
Észben tartsd az ügyem, ne keverd - vagy szétkiabálom:
    Mást állít Menekész, s mást az az egy malacom.

A két vers alaphelyzete kétségkívül ugyanaz: van egy túlbuzgó ügyvéd, aki egy egyszerű lopásnál is valami nagyszerű beszédet akar mondani, emiatt belevesz mindenféle bombasztikus történelmi példát, amelyet valaha is felhasználtak a beszédekben. Teljesen mások viszont a példák, és teljesen más a befejezés is.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy számunkra, rómaiak számára a görög irodalom mindig is az a kincsesbánya volt, ahonnan lehet és kell is témákat átvenni. Átvenni és beépíteni a római irodalomba. Ezt tette Plautus is, Terentius is, vagy éppen később Catullus is.

Végül pedig a plágium vádja azért sem áll meg, mert Lukilliosz, a fenti görög vers szerzője személyesen engedte meg, hogy felhasználjam bármelyik versét. Kevesen tudják ugyanis, hogy a szerzője nem görög volt, hanem római - bár aki nem tudta, annak is gyanúra adhat okot, hogy Lukilliosz név nincs a görögben, ez nem más, mint a latin Lucilius név görögös formája.

Luciliusszal Senecánál ismerkedtem meg, még abban az időben, amikor Rómába érkeztem, és persze ki máshoz fordultam volna, mint a legismertebb hispaniai család tagjához? Lucilius is benne volt Seneca társaságában, irodalmi klubjában, és ismerte Nerót is. Hogy görög epigrammákat írt római létére, az azért volt, mert Lucilius családja Bruttiiból származott, az itáliai csizma délnyugati csücskéből, ő maga meg különböző campaniai városokban élt gyerekkorában, úgyhogy a görög a második anyanyelve volt. Néha úgy tűnt, nem is a második: kedvelt attrakciója volt, hogy valami rettenetes görög-latin keveréknyelven kezdett el magyarázni, ahogy a dél-itáliai görögök szoktak. Néha az utcán is csinálta ezt, a járókelők úgy néztek rá, mint egy egzotikus őrültre - ilyenkor mi fetrengtünk a röhögéstől. Azt mesélték, egyszer Petronius is eljött, hogy lássa ezt a produkciót, merthogy akkoriban írta a Satyricon című művét, amely többek között éppen campaniai közemberek között játszódik. A fentiekből is látszik, hogy Lucilius sosem tartotta magát igazán költőnek, pusztán egy jó humorú fickónak, akinek megvan a véleménye a környező világról...

Köztudott, hogy Nero imádott mindent, ami görög, úgyhogy Lucilius nála is bevágódott nagyszerű epigrammáival - a rövidke versek azért is jók voltak, mert nem keltették fel Nero féltékenységét: ő ugyanis folyton grandiózus eposzokban gondolkodott. Aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a császár egyre őrültebb, Lucilius elintézte, hogy Nero kinevezze a szicíliai helytartó pénzügyi segítőjének, így elkerült Rómából. Több epigrammát viszont nem írt (korábban kettő vagy három könyve jelent meg), jóllehet aligha foglalkozhatott túl sokat a pénzügyekkel...

Viszont nagy levelezésbe kezdett Senecával. Nyilvánvaló volt számára, hogy most korunk egyik legműveltebb emberével cserél eszmét, s mivel Seneca eleve úgy írta meg válaszait, hogy a végén ezeket publikálni fogja, biztos lehetett benne, hogy most valami nagy mű létrejöttében segédkezik. És valóban az Erkölcsi levelekben nemcsak Seneca lelkülete van benne a maga szinte kézzelfogható valóságában (élőben is pont így szeretett papolni), hanem egy picit Lucilius habitusa is, ahogy józanul, néha szándékoltan földhözragadtan teszi fel gunyoros kérdéseit...

Azt mondtam, hogy nem írt több epigrammát - valóban, de azért egy újabb mű csak kikerült a keze alól: egy tanköltemény az Etnáról. Megmászta ugyanis, ha már ott túristáskodott Sziciliában, és a maró szellemessége, amely annyira megnyilvánult az epigrammákban, most találkozott az emberek megjavításának vágyával. Az egész tankölteményben az Etna leírása csak ürügy arra, hogy Lucilius az olvasó szemébe vágja: gondolkodj! ne higgy el minden mesét az istenekről! ismerd meg a valóságot! Pesze már az epigrammák közt is van olyan, amely ezt a célt szolgálja. Több verset is írt pl. a csillagjósokról:

Aulosz, a csillagjós elkészítette magának
    kézi horoszkópját, és kiderült: a halál
már közelít, éppen négy óra csupán csak az élet.
    Ám ötödik telik el - és ez az esztelen... ÉL.
“Nem téved Petoszírisz!” Ezért felakasztja magát és
    ott hal meg lógva, s teljesen esztelenül.

Szóval ha észreveszik az olvasók, hogy Lukilliosz/Lucilius hatott rám, azt én büszkén vállalom! Talán több versemben kellett volna emlegetnem az öreget - de hát görögül írt, és ezzel annyira nem akartam foglalkozni. Én RÓMAI epigrammákat írtam! Egy versben említem s ebben Bruttianusnak nevezem:

Arra vagy, Thaliám, kiváncsi most tán,
hogy ki írt epigrammákat görögként
legjobban, s ki utána másodikként:
maga Callimachus csinálta meg, hogy
pálmával koszorúzta Bruttiánust.
Ő ha Attica sójával betelne,
s Rómáéval akarna játszadozni
akkor én csak a második lehetnék.


 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.