A múltkori lakomán (nem tehetek róla, itt vidéken minden érdemleges dolog lakoma közben történik) kérdezte valaki, hogy az elmúlt évtizedek két legjelentősebb római költője ismerte-e egymást. Mármint ugye én, meg Publius Papinius Statius, a Thebais című nagyeposz meg ötkönyvnyi alkalmi versek szerzője.
Hát persze, hogy ismertük egymást. Ezernyi alkalommal találkoztunk közös pártfogóink, Arruntius Stella, vagy éppen Atedius Melior estélyein. De akkor meg, kérdezte a lakomán az irodalomkedvelő nagyokos, miért nem említi egyikünk sem a másikat? Nos, a válaszom egyszerű és rövid: mert ki nem állhattuk egymást. Rengeteg embert ismertem Rómában (nekem, epigrammaköltőként az volt a dolgom, hogy mindenkit ismerjek, mindenkiről tudjam, hogy hogyan él, milyen ember), és sokukról nem jelenthető ki, hogy kedveltem volna őket. Nem, nem mondhatnám, hogy szíveltem volna pl. a tahó Zoilust, a felkapaszkodott rabszolgát, vagy éppen a mindenkitől verseket lopó Fídentinust, és hosszasan lehetne sorolni a neveket. De hogy éppen Statiust, e finom modorú, művelt és mindenkivel udvarias poétát se kedveltem…? Kezdjük az elején.
Nagyjából egyszerre indult a pályánk. Én adogattam ki az epigramma-könyveimet, ő akkoriban írta az eposzát, mindketten már sikeresek voltunk a saját műfajunkban – tehát azt sem mondhatjuk, hogy a szakmai féltékenység állt közénk. Neki egyébként szép hangja volt, szívesen adott elő egy-egy részt a Thebaisból, és az előadásaira sok ember jött el, lelkesedtek érte – és itt volt, véleményem szerint, a baj. Statiusnak már az apja is költő volt, szintén eposzokat írt, a Nero halála utáni zűrzavaros időszakról, aztán Pompeji pusztulásáról, s mindezen művek által a Flavius császárok udvari költője kívánt lenni. Nem sikerült neki, de vágyait a fia örökölte, akinek szinte a mániájává vált a nagy római és flaviusi eposz megírása. Sokat beszélgettünk erről, s neki is leszögeztem, hogy ezek hiábavaló vágyak. A nagy nemzeti eposzt már megírták, egy bizonyos Vergilius ugyebár, akinek nem is jutott ideje befejezni, végső formába önteni az Aeneist, mégis olyan óriási mű ez, amelyet senki nem tud felülmúlni. Statius jó költő – de nem Vergilius, ráadásul ő már a tárgyválasztásnál is félresiklott: Maro ügyesen meg tudta oldani, hogy úgy dícsérje Augustust, hogy ne érezzük túlzásnak, merthogy az eposz témája az ősidőkből jött. Statius viszont ragaszkodott hozzá, hogy eposzának tárgya mai legyen, és konkrétan Domitianus császár tettei.
Na most, tisztázzuk: én magam is sokszor hízelegtem az uralkodónknak, erre szükség volt, enélkül nem lehetett elérni bizonyos dolgokat, hát megtettem – de Statiusnak ez lett a mániája (hogy ismét ezt a szót használjam), hogy ő lesz a nagyszerű és csodálatos Domitianus udvari költője, aki új Vergiliusként meg fogja írni, el fogja énekelni a császár nagyszerű és csodálatos cselekedeteit. Természetesen részt vett a hivatalos udvari költői versenyeken, amelyeket a császár alapított, az egyiket meg is nyerte, azt hiszem az albait, de pár hónappal később, a capitoliumi játékokon már egy másik, és meglehetősen ismeretlen költő is megelőzte (ki emlékszik ma már csak a nevére is?), s ez Statius számára éppen nem a kiábrándulás volt ebből a vágyálomból, de még inkább a szenvedélyévé vált. Az én véleményem az volt, hogy felesleges dolog udvari költővé lenni, nem is lehet, nem is akarja a császár, nem is vágyik arra sem, hogy egy nemzeti hősköltemény témája legyen – s amúgy sem érdemes már eposzokat írni. A mai emberekről nem lehet, a régiekről, meg ugyan minek írnánk? Annyi poéta kiizzadt már magából ilyesmit, s mennyire volt e rengeteg verssornak köze a jelen valóságához? Semennyire. Maga a Thebais is milyen? Vannak benne egész jó részletek, de összességében alig ér valamit. S ha legalább a római történelemből, a saját múltunkból vette volna a témát, mint például a mindkettőnk által tisztelt néhai Lucanus! Hát nem nincs egy csepp eposzi alapanyag se már a mi históriánkban?… Annyi mindenben érdemes követni a görögöket, de azt is tudni kell, hogy miben érdemes elszakadni tőlük!
Sokan eljöttek meghallgatni Statius felolvasásait, megvették a könyveit, sőt, talán még tanították is néhány iskolában – de én még nem találkoztam emberrel, aki valójában elolvasta volna ezt a csuda-époszt. Mindenki dícséri, mindenki megemlíti, hogy Statius lesz az új Vergilius, ha megírja a nagy nemzeti hőskölteményt – de nem olvassák. Nem véletlen, hogy a Domitianus-eposz se készült el: persze, persze, szegény Statius korán meghalt, de ha tovább él, akkor sem tudta volna megírni, én mondom…
Mindezen dolgokról sokat vitatkoztunk, ma már látszik, hogy a megegyezés legkisebb reménye nélkül. Én megírtam a véleményemet az epigrammáimban is, s ez sem tetszett neki, de igazán egy banális eset miatt hidegültünk el végleg. Költött egy magasztaló verset Etruscus fürdőjéről, de olyat, hogy ez is szinte egy kiseposznak számított. Én is összehoztam egyet, ez se rövid, de mennyire más, mint az övé! S ezt nem én mondom, hanem ő, aki úgy látta, hogy ezzel az ő versét, az ő stílusát gúnyolom ki:

Etruscus csoda-fürdejébe nem jársz?…
mosdatlan vagy örökre, Oppiánus.
Kényeztetni ugyan mi tudna jobban?
Egy forrás se, nem ám, Apónusé sem,
még a lágy Sinuessa, még a Passer
pezsgő árja, de még a büszke Anxur,
sem Phoebus vize, sem királyi Baiae.
Máshol nem ragyog úgy az ég se mint ott,
sőt hosszabbak a nappalok, sehol sincs
ily sokáig a nap se fent az égen.
Zöld márvány virul itt a Taygetusból,
s versenyeznek a sokszinű kövekkel
fríg és Líbya-béli bányakincsek.
Száraz hőt lehel itt a fényes ónix,
és agyagpala, langy a lenge lángtól.
És ha néked a spárta-módi tetszik,
s nem kérsz többet a tikkatag melegből,
Virgo s Marcia hűs vizébe ugrasz,
mely tisztán ragyog és olyan derülten,
úgy véled vizet itt seholse látsz és
csak márvány, az üres medence csillog...
Látom, rám se figyelsz csukott füleddel,
már régóta felém se fordul arcod:
Mosdatlan vagy örökre, Oppiánus.

Egyébként említem Statiust az egyik versemben – de álnéven. Mégsem akartam a világ elé tárni kettőnk ellentétét. Akinek van füle ehhez, az úgy is észrevette eddig is. Egy vitánk során vágta a szemembe, hogy azért nem írok eposzokat, mert nekem nem is menne ilyen nagy munka. Ez eléggé feldühített, mert mindenki  a verssorok számával hozakodik elő, hogy aki sokat ír, az bizonyára sokkal nagyobb költő, aki meg kevesebbet, az bizonyára kisebb is… De azt hittem ilyet csak a félműveltek mondanak, azt hittem Statius okosabb ennél… de az eposzmánia így elvette az eszét.

Lám a tehetségem pici csak, Gaurus, bizonyítod,
    azzal a ténnyel, hogy verseim oly rövidek.
Így van, elismerem. És te nagy ember vagy? Ki megírtad
    kétszer hat könyvben “Háboruzó Priamust”?
Élőkről faragok pici szobrokat én, lecsiszolva,
    és sárból, Gaurus, gyúrsz te “Gigászi csatát”.

Persze nem írtam ki, hogy Thebais, helyette Priamust említem, amúgy is egykutya minden avitt mitológiai történet, és őt magát is álnéven, Gaurusnak nevezem. A “gaurón” görögül olyasmit jelent, hogy pöffeszkedő, vagy ilyesmi, de Gaurusnak neveznek egy hegyet is Neapolis mellett… abban a városban született Statius…
Azóta is fenntartom, hogy a Thebais nem ér semmit. Vannak benne jó részek – de hát ez az eposz halála, ha csak azzal tudjuk dícsérni, hogy “vannak jó részletei”… Akkor már inkább a rövidebb, alkalmi verseket érdemes olvasni tőle, az egyik tekercse nekem is megvan itt, az utolsó, amelyet már a halála után adtak ki.
Szegény Statius…! Most, hogy belegondolok, nagyon szomorú élete volt: telve hiábavaló vágyakozással egy soha el nem érhető álom után.

Elkészült a TELJES Martialis-életmű lefordítása magyarra, az eredeti versmértékben.

Elkészült Lukilliosz, Níkarkhosz és Ammiánosz fennmaradt epigrammáinak teljes fordítása, hozzávéve az egyéb szatírikus epigrammákat.

Folyik Ausonius rövidebb költeményeinek lefordítása.

Elkészült a gadarai Philodémosz, valamint Kallimakhosz összes epigrammájának fordítása.

Elkészült Szimónidész összes epigrammájának magyar fordítása.

Elkészült Prudentius Dittochaeon című művének fordítása.

Elkészült Terentius Testvérek (Adelphoe) és Az önkínzó (Heautontimorumenos) című műveinek fordítása.

Elkészült Plautus öt és fél komédiája (amelyet Devecseri Gábor nem fordított le): Cistellaria, Curculio, Epidicus, Pseudolus, Truculentus magyarul.

Bálint Gábor

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

Könyvekről és kiadókról

2012.02.01. 17:07

 

Kérdezte valaki a múltkor egy lakomán, hogy hogyan működik ez a könyvkiadási dolog, mi kell hozzá, hogy van az, hogy embernek egyszerre megjelenik a könyve... Hát, ha van elég írástudó rabszolgád, akkor másolatokat csinálsz az írásodból, szétküldözgeted, és hurrá, máris ki van adva a könyved - feleltem neki vagányul. Amire persze elszontyolodott a fickó, hogy neki sajnos csak egy rabszolgája van... fogadni mertem volna, hogy már rengeteget írt, csak az alkalomra vár, hogy piacra dobhassa a műveit - csak nehogy először nekem akarja megmutatni az irományait, Jupiter mentsen ettől!

Persze valóban nem ilyen egyszerű a dolog, legalábbis ha valaki valóban KIadni és ELadni akarja a műveit. Legjobb ezt olyanokra bízni, akik ebben már tapasztalatot szereztek: vagyis a könyvkiadókra.

Az enyém először egy bizonyos Tryphon volt, felszabadított görög (vagy csak görög származású?) rabszolga, aki mellesleg Quintilianust is kiadott. Ahogy a másodikként megjelent könyvemben írtam:

Összes „Ajándék”-os versecskéim kicsi könyvét
    négy sestertiusért megveheted magad is.
Túl sok a négy, mondod? Ha netán kettőbe kerülne
    már jól jár az ügyes könyvkiadója, Tryphon.
Kaphat ajándékként (ahelyett!) pár verset a vendég,
    bukszád hogyha üres - mint ahogyan nekem is.
Cím van a versek előtt, elmondja az is mi a tárgyuk:
    lépd át azt, melynek címe se szimpatikus.

 

Aztán később átmentem egy másik könyvkereskedőhöz - nem mintha az több pénzt ajánlott volna, mert honorárium ugyebár nem jár hivatalosan a szellemi termékekért, hanem... már nem is tudom miért mentem át. A boltja a közelben volt egyébként - mármint Tryphon boltjához közel, ahogy írtam is egy verses útbaigazítást:

Hogyha te kívánod, hogy a könyvecském, ahová csak
    mégy, elkísérjen, s jó utitárs legyen ő,
vedd meg. Táblákkal van a pergamen összeszorítva,
    nagy könyvnek tok kell, ennek elég a kezed.
S hogyha te nem tudnád, hogy hol kaphatsz, ne barangolj
    szerte a városban, mert vezetőd leszek én:
Árusa Lúcensis volt rabszolgája: Secundus,
    Pax szentélye mögött, pallasi fórum után.

 

Ugyanakkor Atrectus, egy másik könyvkereskedő finomabb kiadásban adta ki a verseket: míg emennél négy sestertius volt egy tekercs, addig ő húszért, vagyis öt denariusért adta ezeket. Nem tudom mennyire járt vele jól, hozzám rengetegen jöttek könyvet kunyerálni, mert sajnálták rá a pénzt, sokallották az árát:

Mindig hogyha találkozunk, Lupercus,
“Küldhetném a fiút...?” - te rögtön így szólsz. -
“elhozná csak a könyvedet, s mikor majd
átnéztem, hazaküldeném azonnal.”
Kár fárasztani egy fiút Lupercus:
hosszú annak az út a “Körte-házhoz”,
s ott három meredek garádics is van.
Kérésed hamarabb beteljesülhet:
Argílétumi útra jársz te úgyis
Caesar fóruma tájt van egy kicsiny bolt,
ajtajára papírlapok kitűzve,
sok költő neve áll azon, csak olvasd.
Köztük ott vagyok. Ám ne kérd Atrectust
- ő a bolt vezetője - mert amúgyis
rögtön adja kezedbe már a polcról
megcsiszolva, finom biborkötésben
öt denáriusért a “Martialist”.
Szólsz: “Annyit te nem érsz!” - Igaz, Lupercus.

 

De hát ennyibe került egy igazán jó minőségű könyv. Hátha még illusztrálva is lettek volna, mint például egy Vergilius-összkiadásban:

Mily kicsi könyv, s belefér az egész nagy Vergilius-mű!
    És arcképét is láthatod itt legelől.

Persze ez nem tekercs volt, hiszen csak a Georgica négy tekercsnyi, hanem pergamenen, fatáblák, kódexek közé szorítva adták ki. Drága dolog ez, dehát azt mondják előbb-utóbb ez fog elterjedni, a tekercsekben tárolás nehézkes, tárolni is, visszakeresni is valamit, vagy egyszerűen csak akkor, ha az ember félbe akarja hagyni egy tekercs olvasását...

Velem is akartak csinálni egy ilyen kiadást, hogy ott van elől az arcképem, de én elleneztem: minek ez? Jó, jó Vergilius az más, ő tényleg klasszikus... De az én pofázmányomnak nem szükséges fennmaradnia. Kíváncsi rám az utókor? Olvassa a verseimet. Haha. Ha megmaradnak egyáltalán...

 

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

Az eset Pliniusnál történt, aki lakomát rendezett - tulajdonképpen az én búcsúztatásomra, hiszen pár nap múlva megkezdtem a visszaköltözést Bilbilisbe, de én határozottan tiltakoztam ellene, hogy emiatt engem tegyen az est középpontjává. Ezt meg is ígérte, s nem is volt nehéz teljesíteni, mert mindenféle komoly emberek is részt vettek azon az estélyen. A lakoma után, amikor mindenki fölállt, hogy kinyújtóztassa az elzsibbadt karjait, és felkészüljön az ivászatra, felfigyeltünk egy hangosan vitázó párra.

Az egyik, az idősebb, éppen az említett komoly emberek legkomolyabbika lehetett: az előző évben konzul volt (igaz csak évközbeni), híres szónok, akinek az volt a jelmondata, hogy harag és elfogultság nélkül kell beszélni mindenről - én nem tudom, egy beszédét se hallottam, de gyanús szövegnek tűnik: még az istenek se elfogultak, hát még az emberek -, sőt éppen abban az évben jelent meg két könyve is. Az egyiket a saját apósáról írta, aki Domitianus hadvezére volt Britanniában, de aztán a császár visszahívta, sőt állítólag a halálát is ő okozta, a másik könyve meg a germánokról szól.

A másik sokkal fiatalabb volt, nem sokkal húsz felett. Azt hiszem, ő is ügyvédkedett, legalábbis Plinius valami ilyesmit említett, de természetesen (?) ő is inkább írással foglalkozott, ámbár szerintem egy sora sem jelent meg azóta sem.

Na most, mint később kiderült, úgy kerültek ezek egymás közelébe, hogy az ifjabbnak valamelyik rokona (vagy csak névrokona?) is szerepel az idősebbik könyvében, úgyhogy a konzulviselt férfiú leereszkedett a fiatal senkihez. Az írásról kezdtek beszélni, állítólag, hogy a történelmet is csak harag és elfogultság nélkül szabad szemlélni és leírni, mert az igazi okok csak így kerülnek napvilágra stb. Na erre mondta az ifjabb, hogy ez már a múlté, ugyan miféle történelem, ma már nincs is olyan, hanem csak a császárok vannak, ők alakítanak mindent, tulajdonképpen ők maguk a történelem. Az ő tetteiket kell leírni, sőt, a jellemüket, a tulajdonságaikat és kész, szóval ez az életrajzok kora, s furcsa, hogy a másik, akinek első műve szintén egy életrajz, nem érti ezt meg.

Szó szót követett, a másik kimutatta a haragját és elfogultságát, a fiatalabb sem volt rest, és hamarosan már mindenki rájuk figyelt, ahogy mindenfélét egymás fejéhez vágtak. Talán még össze is verekedtek volna, de Plinius, részint mint házigazda, részint mint mindkettejük barátja, közbelépett, és sikerült is szétválasztani őket. Az esetnek nem lett folytatása, mert az egyiket később elhívták valami miatt. Mindenesetre egy kicsit feldobták a lakomát, maga Plinius is óvakodott valami műveltségi témával előjönni, inkább előhozatta a legjobb borát, hívatta a táncoslányokat, egész éjjel folyt a bor. Én magam is eléggé eláztam, nem is tudom, hogy a szegény szolgagyerek, aki elkísért, hogy cipelt végül is haza, talán Plinius kölcsönadta az egyik gyaloghintóját -  de hát tényleg ez volt az utolsó lakomám Rómában: a búcsúm.

Ja, a lényeget meg nem is mondtam: a két illető közül, akik annyira összevesztek, és ordítoztak azon az estén, az idősebbiket úgy hívták, hogy Cornelius Tacitus, vagyis "Hallgatag", az ifjabbikat meg úgy, hogy Suetonius Tranquillus, vagyis "Nyugodt"...
 

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

Lakomák...

2010.07.20. 14:53

A minap résztvettem egy lakomán - hát, nem mondhatnám, hogy felhőtlenül szórakoztam volna. Nem mintha az úgynevezett vidékiesség zavart volna, éppen ellenkezőleg, az volt az elrontója ez egésznek, hogy a házigazda mindenáron valami nagyon különlegeset, nagyon világvárosit akart nyújtani - és az nem sikerült, s ráadásul a bensőségesség is elveszett...

Annak idején én is rendeztem kisebb-nagyobb összejöveteleket a barátaimnak. Azok is azért voltak jók (ha jók voltak - remélem azok voltak), mert nem akartam valami mértéken felüli különleges lucullusi lakomát adni... Ahogy írtam is:

Nyolcadik órát Ísis papjai épp kikiáltják,
    s őrségváltásról jönnek a zord katonák.
Most jó fürdeni, mert hisz elõtte a gőz nagyon éget
    és Nero thermái túl melegek minekünk.
Stella, Nepos, Canius, Cerialis, Flaccus - ebéd vár
    nálam. Hét hely van: még idefér Lupus is.
Megkönnyíteni gyomrunkat küldött majorosném
    mályvát és sok más jót, mit a kertem adott.
Gyenge salátafejek s a metélőhagyma-darabkák,
    meg buja mustármag s menta, mitől böfögünk,
majd a rutával szórt hal megkoszorúzva tojással,
    s tintahalas lében lesz kocatőgy, csöpögős.
Ennyi az ízelitő. Ezután egytálnyi fogás jön:
    kisgida, mely farkas torka elől menekült,
kolbászkákkal, amit még felszeletelni se kell majd,
    és a kovácsétel: bab, meg a zöld, puha kel.
Csirke, s több lakomát is túlélt sonka a vége,
    s jóllakván érett, gyenge gyümölcsöt adok,
seprő nélküli bort, nómentumit, itt a palackja:
    ez még Frontínus konzul alatt szüretelt.
Fesztelenül, szabadon mókázunk majd, nem epésen:
    nem bánsz meg reggel semmit, amit ma kimondsz.
Téma lehet minden, például a cirkuszi zöld párt,
    nem tesz vádlottá senkit az én poharam.

Bizony, voltak olyan idők, amikor meg kellett fontolni, hogy miket mondunk, még baráti társaságban is, nehogy a fensőbbség fülébe jusson valami csúnya dolog, ami borozgatás közben csúszott ki a szánkon...

A fenti versből látszik, hogy igyekeztem kitenni magamért, az egy viszonylag drága vacsora volt, de volt olyan is, hogy csak kettesben ettünk, s ilyenkor még húst se tálaltattam, legfeljebb egy kis halat:

Nálam jó vacsorát fogsz enni, ha jössz, Cerialis.
    Hogyha neked nincs jobb tennivalód, gyere el.
Nyolcadik órában várlak, de előtte fürödjünk
    meg: Stephanos-fürdő nincs ide messze, tudod.
Elsõként a gyomor serkentésére saláta
    lesz s póréhagyma, egybemetélve vele.
Aztán tonhal jön, megnőve nagyobb a keszegnél,
    rajta tojások meg illatozó rutafű.
Lesz másféle tojás: forró hamuban sütögetve
    és vélabrumi sajt, füstös is, ízes is ám.
S kapsz Pícénumból dércsípte olívabogyókat.
    Ízelitőnek elég. Mondjam a többi fogást?
Hogy gyere, most hazudok: halak, osztriga és kocatőgy lesz,
    meg tavi vadmadarak s házi baromfiak is,
Stella barátunk is ritkán tálaltat ilyesmit.
    Sőt megigérem, hogy nem szavalok teneked,
ám te csak olvasd fel végig pár könyvnyi Gigászod,
    s Vergilius-féle pásztori verseidet.

És persze részt vettem annak idején mindenféle más lakomákon is - társadalmi életet kellett élni, na! Meghívtak sokszor azért is, hogy jelenlétemmel emeljem az "est fényét"... Meg hogy mindenféle önjelölt költők felolvashassák nekem a verseiket:

Nem másért hivogatsz engem, Ligurínus, ebédre:
    hogy te felolvashasd nékem a verseidet.
Jóformán a sarum se vetem le, de itt van a könyved,
    rögtön a halmártás és a saláta között.
Már jön a második is, mielőtt a fogást idehozzák,
    nincs itt még a gyümölcs - s íme a harmadik is.
És negyedik, sőt már ötödik könyved recitálod.
    Így szaporázva a jó vadpecsenyét is unom.
Rémes verseidet tépd össze, hajítsd a halaknak,
    vagy, Ligurínus, egyél egymagad így ezután.
*
Phoebus tán menekült a Thyestés-féle ebédről,
    nem tudom, ám a tiéd elkerülöm, de el én!
Bár telerakva a dús asztal finom ennivalókkal,
    semmisem ízlik, mert műveidet szavalod.
Nem kell márna, se pompás rombuszhal, Ligurínus,
    nem kell osztriga meg gomba se: fogd be a szád.

Jómagam nem szerettem versekkel foglalkozni evés (és ivás!) közben, legfeljebb ha valami könnyed versikékkel, hogy még jobban csússzon a bor:

(Lakoma az Augustus-mauzóleummal szemben)

Tölts a falernusiból, Callistus, dupla pohárral,
     s nyáron hóval hűtsd, Alcimus, ezt a nedűt.
Illatozó balzsam csillogjon fürtjeimen és
    ott rajtuk legyen egy rózsavirág-koszorú.
Szemben a nagy mauzóleum is példázza, hogy
éljünk:
    mert hisz meghalnak isteneink maguk is.

Voltak persze nagyon szegény házigazdák is, akik azonban szintén a házigazda szerepében akartak tetszelegni, még akkor is ha nem volt pénzük a mégoly egyszerű ételekre sem:

Mint Atreus darabolta fel Thyestes
két fiát, tököket nyiszálgat össze
s vagdos Caecilius több száz darabra.
Étvágy-kelteni ezt pakolja tálba,
s elsőként tököt ad, de másodikként
szintén tök jön, a harmadik fogás tök,
és utána tökökből áll a desszert.
Tökből alkot a pék pocsék lepényt és
tökből süt süteményt, megannyi félét.
Tökből van datolyája (színpadokról
ismert trükk), a szakácsa úgy csinálja
hogy babnak hiszed azt vagy lencseszósznak.
Vargányát imitál, s akár fasírtot,
sőt még tengeri kishalak husát is.
"Konyhafőnöke" jót kisérletezget
és készít ravaszul befűszerezve
zöld rutába tekerve tökfalatkát.
Ezzel tölti a tálat és a csészét,
s kistányér meg a nagy kirakva tökkel.
S még pazarnak, előkelőnek érzi
ő, hogy ennyi fogást adott egy
asból.

És persze azok, akik éppenséggel minden pénzüket valami igazán "fényűző" fogásra költötték, olyannyira, hogy semmi mást nem is tudtak adni a vendégeknek...

Hatvan vendéget hívtál, Mancínus, ebédre
    s nem volt semmi, csak egy vadkan az asztalodon.
Sem szőlő, szedvén késõn termõ venyigéről,
    sem mézalma, amely édes, a méz se olyan...
nem volt körte se, szép hosszanti füzérbe kötözve,
    pun pomagránát sem, rózsaszinű, kicsike...
Sassina falvából sem volt jó kúpalakú sajt,
    sem pícénumi - kis tálban - olívabogyó.
Semmi, csak egy vadkan. Csupasz és csenevészke, megölné
    tán még egy fegyver nélküli törpe is ám.
És abból se jutott, csak bámultuk valahányan.
    Vadkant nézni nekünk még az aréna is ad.
Hát ezután vadkan, Mancínus, eléd sose jusson:
    ám Charidémusként juss te a vadkan elé.

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

Szépfiúk (és csúnyák)...

2010.07.13. 14:37

Mi rómaiak (és most ideértem a görögöket is) nemcsak a szép női testet becsüljük meg, hanem a szép fiútesteket is. Hát csoda ez, mikor a főistenünknek is van egy szépfiúja, aki kiszolgálja őt a vacsoraasztalnál, meg máshol is? Mert ugyebár meghágni valakit az férfias dolog, s hogy ki az illető, az szinte mindegy. A derék római polgárnak sem róhatjuk fel tehát, hogy Jupiter a példaképe - ha másban nem, hát ebben, hogy igyekszek szerezni egy "magán-Ganymédést" - aztán meg elönti az epe, ha a vendégnek is tetszik a srác:

Egy kis caecubusit ha önt a szolgád
- szebb ő biztos az ídabélinél is,
és anyád s a leányod itt heverve
hát nem szemrevalóbb, s nejed, hugod sem -
azt kívánod a köntösöd figyeljem,
s antik citrusodat s a négy agyarját?
Hát hogy mégse legyen gyanús a vendég,
hozzál szolgafiút elénk vidékről:
borzas sörtehajút, sötét ruhásat,
disznópásztorod egy szagos suhancát.
Tönkremész hamar ebbe, Publius már:
nem fér össze a félelem, s e szolga.

*

Hogyha italt öntő szép Hyllásodra tekintek,
    szinte felöklelnek, Áfer, a zord szemeid.
Ekkora bűn-e vajon megnézni a drága legénykét?
    Csillagot is nézünk, s templomot, isteneket.
Hát el kéne fejem fordítani, mintha a Gorgó
    adna italt, s kővé válna ki rámered, itt?
Mord volt Hercules is, de Hylását nézni szabad volt,
    és Ganymédésszel játszhat a Mercurius.
Azt akarod, hogy a szép inasodra ne nézzen a vendég?
    Asztaltársaid úgy Oedipusok legyenek.

Aztán persze csodálkozunk, hogy - ahogy a nőknél - úgy a férfiak közt is vannak olyanok, akik a külcsínt kihasználva próbálnak megélni. Jó néhány szépfiú több munkát ad a fodrászoknak mint egy dáma:

Hogy corinthusi vagy, te egyre mondod
- és ezt, Charmenion, nem is tagadjuk -
mért hívsz engem öcsédnek? Én ibér meg
kelta sarj vagyok és Tagus-vidéki.
Vagy külsőnk, netalán, mi úgy hasonlít?
Fénylő bongyori fürtösen szaladgálsz,
s hispánfajta az én hajam, gubancos;
gyantázod magadat te reggelenként,
míg szőrös nekem állam és a lábam;
selypít nyelved, a hangod is sipító,
mélyebben cseveg egy leányka is tán.
Nem különbözik így galamb meg egy sas,
s nem egy gyáva gazella s egy oroszlán…
Hát többé ne nevezz öcsédnek engem,
másképp, Charmenion,
hugom lehetsz még.

Persze, mit tagadjam, nekem is voltak kalandjaim ilyen ifjakkal:

Arcod pelyhei oly finomak meg selymesek is, hogy
    elviszi egy szellő, nap heve, vagy lehelet.
Birsalmának is ilyen pihe védi a zsenge burokját,
    mely fénylik mikor egy szűzi tenyér leszedi.
Hogyha erősebben nyomok én pár csókot a szádra,
    arcomon is pihe lesz, Dindymus, ajkad után.

Domitianus császár sem volt kivétel, neki is volt egy ilyen fiúkedvence. Róla több verset is írtam: éppen akkor szerettem volna elérni, hogy bevezethessem a házamba a vízvezeték vizét...

(Earinus, Domitianus kegyence)
Név - rózsák s ibolyák fivére, jelzi
évünk leggyönyörűbb időszakát, mely
Hyblát és a virágos Atticát is
főnix-fészke szerint beillatozza.
Nektárnál nemesebb meg édesebb név:
felvenné maga Attis is bizonnyal,
és Dörgőnek italt adó fiú is.
Hogyha hangzik e név az Udvarunkban
Venusok, Cupidók felelnek arra.
Gyengéd név, szeretett, nemes - kivánnám
megverselni finom müvű sorokban:
s egy szótag dacol, ellenáll azért is.
Zengik Éiarinos nevét a költők,
ám ők mind görögök: nekik tilos nincs,
és még “Áresz Aresz”-t is énekelnek.
Ám így nem lehetünk mi szépbeszédűk,
mert múzsánk szigorúbb: ilyet nem enged.
        *
Név, amelyet méltán visel egy gyönyörű, meleg évszak:
    Cecrops méhei míg tépik a röpke tavaszt.
Méltó, hogy megfesse nevét Acidália nádja,
    s hogy Cytheréa saját tűje himezze ki azt.
Méltó, hogy csupa drágakövek rakják ki betűit,
    s gemma, amely Heliás könnyeből faragott,
és fel-a-csillagokig szálló darvak repülése:
    lakhelye csak Caesár háza lehet - soha más.
        *
Hogyha az ősz adná nevem, akkor Opórinos az csak;
    hogyha a tél, akkor Chímerinos lehetek;
és ha a nyár? Therinosnak akarna nevezni.
    És kinek adta nevét épp a tavasz - na kinek?

 

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

A minap megint rákérdezett valaki, hogy miért is nem volt soha feleségem. Régebben, ha ilyen kérdést kaptam, mindig elkezdtem megmagyarázni a dolgot, általában feleslegesen. Aztán rájöttem, hogy már csak azért sem érdemes erről beszélni, mert az illetőnél ez csupán bevezető kérdés: valójában csupán valami szaftos sztorit akar hallani a világvárosból hazatért híres földijétől. Ja, hogy örömlányokról akartok hallani! Miért nem ezzel kezdtétek? Kezdjük azzal, hogy milyen nőket szeretek:

Nem kell sovány barátnő énnekem, Flaccus,
ha rá a gyűrűm pusztán karkötőnek jó,
ha térde szúr, pucér popója meg dörzsöl,
ha hátul és elől kiáll a sok csontja. -
S nem kell kövér barátnő sem nekem, Flaccus:
Bár húsimádó volnék - hájimádó nem!

Ilyen volt például az a lány, akit én Phyllisnak hívtam a verseimben. Egy egyszerű, hétköznapi történet róla:

Bár ketten mentek Phyllishez dugni ma reggel,
    és mindenki előtt kapni meg őt csupaszon,
mindkettőnek akart Phyllis kedvezni - meg is lett:
    lábat emelt ez elől, hátul amaz tunikát.

Persze Phyllis sem tudott mindig mindenki kedvére tenni:

Bágyadt férfitagom kezdted huzogatni kiszáradt
    ujjaddal, Phyllis - nyúzva le róla a bőrt!
S bár egerecskédnek, szemefényednek nevezel, tán
    kell tíz óra, amíg újra a régi lehet.
Ez nem hízelgés! Mondd azt: “százezret adok, meg
    Sétia mellett egy birtokomat teneked,
s kapsz bort, házat, inast, bútort, meg tálat aranyból!”
    Engem ez izgat most, Phyllis: az ujj minek itt?

Pedig megtehette volna, hogy mással kecsegtet, mert jócskán megszedte magát a kuncsaftoktól:

Mindennap kizsarolsz valamit tőlem - hisz imádlak -
    Phyllis, mesterien űzöd a fosztogatást.
Épp egy új tükörért pityereg most csalfa cseléded,
    vagy gyűrűd köve, vagy fülbevalód veszik el.
Most meg a selymeid eltűntek - számodra haszonnal,
    és illatszered is épp az imént kifogyott.
Ócska köcsögbe akarsz töltetni falernusi óbort,
    mert jósnőd csak ezért fejti meg álmaidat.
Vagy vegyek egy márnát s kétfontos rózsahalat, mert
    épp a barátnődet várod ebédre megint.
Szégyelld el magad és légy tisztességes irántam:
    Phyllis, adok neked én - hát te is adj nekem ám!

Egy időben divatba jöttek Rómában az egzotikus hetérák. Állítólag tele volt velük a város. Aztán persze, aki ilyet keresett, az a legtöbbször csalódott: az illető nem is volt egzotikus - és nem is volt hetéra, csak egy szimpla kurva. Itt van pl. az a "corinthusi" (ugyebár ez a hetérák fővárosa) "görög" lány, aki életében nem tette ki a lábát Rómából, de a családja is csak akkor, amikor felköltözött ide a szomszédos Ariciából:

Bár nem pont Ephesus szült, s nem Rhodos és Mityléné
    téged Laelia, de Róma s a Főnemes út,
s etruszk dolgos anyád sohasem festette az arcát,
    s büszke aríciai volt az apád nagyon is,
kűrie mú, meli mú, pszűkhé mú - pöntyögöd egyre.
    Szégyen! Hersiliát elveted? Égeriát?
Halljon az ágy csak ilyen szavakat, de nem ám valamennyi:
    az csak, ahol pajkos férfira kedvese vár.
Szólni se tudsz úgy, mint egy tisztes római asszony?
    És a riszálástól tán kecsesebb a farod?
Még ha bevágnád és leutánoznád te Corinthust,
    Laelia, úgyse leszel Láis eképp sohasem.

Ez a Laelia, amúgy is benne volt a bögyömben: nem azért amit művelt, hanem azért, akivel művelte. Az rendben van, hogy a szex a mindene, de nem kéne elfelejtenie, hogy római volna ő eredetileg:

Germánnak, dáknak, párthusnak, Laelia, engedsz,
    nem veted el te a szír s pontusi duzzanatot,
és jön hozzád Memphisből az egyiptomi fickó,
    és a Vörös tenger hozza az indiait,
és a zsidót sem kergeted el te, a körbemetéltet,
    s szarmata ló hátán itt az alán katona.
Mért teszed ezt, hisz római lány vagy, Laelia. Akkor
    hát, teneked mért nem tetszik a római pöcs?


Aztán itt van, akit én Gallának hívtam:

Két aranyért is akár, Gallát dughatja akárki,
    és aki duplán ad, dupla dugást kap ezért.
Tíz aranyat minek adtál, Aeschylus, ennek?
    Szop kevesebbért is Galla! - De hallgat ezért!

 

Jóllehet arcod olyan, hogy azon nem lelne hibát egy
    másik nő sem, s nincs folt sem a testeden ám -
mégsem akad soha férfi, ki újra kefélne veled, s te
    bámulsz, Galla? Bizony, nem kicsi bűn a hibád!
Bármikor ügyködtünk ágyékunk összevegyítvén,
    néma maradsz közben - s nem marad az feneked!
Adja az ég: te beszélj, s az a másik néma maradjon,
    mert locsogó feneked visszataszít nagyon is.
Inkább egyet fingj: az egészséges - bizonyítja
    doktor Symmachus is, és nevetésre fakaszt.
Jaj, de nevetne akárki e balga fenék rotyogásán?
    Hallván ezt, csoda hogy kedv s a farok lelohad?
Szólj legalább valamit: lármás feneked kiabáld túl:
    hogyha te néma vagy, úgy tőle tanulj fecsegést.

 

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 
 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

Lukillioszról...

2010.07.05. 09:59

Megint előbukkant egy ismert versem (sokak szerint a poénja szállóige lesz az elkövetkező századokban), és vele a plágium vádja:

Nem méreg, nem erőszak és ölés sem:
három kecske a tárgy az én peremben,
mert ellopta a vád szerint a szomszéd.
Bírónknak bizonyítanánk e vádat:
nagy hangon, hadonászva összehordasz
Cannaet, háborukat, a Mithridátést,
carthágói dühöt s a hitszegésük,
és Sullát, Mariust, a Scaevolát is.
Térj már vissza a kecske-ügyre, ügyvéd!

A nagyokosok ilyenkor mondják, hogy én ezt az egészet egy görög epigrammából loptam, mégpedig a következőből:

Egy malacom tűnt el, meg a kis tehenem, meg a kecském -
    jól érvelj, hisz ezért kaptad a pénzt, Menekész.
Ej, de hiszen nincs is köze Othrüadásznak az ügyhöz,
    s nincs beidézve az a thermopüléi bitang!
Eutükhidészt perelem, de nem erről szól a beszéded:
    Mit keres itt Xerxész? És mit a spártaiak?
Észben tartsd az ügyem, ne keverd - vagy szétkiabálom:
    Mást állít Menekész, s mást az az egy malacom.

A két vers alaphelyzete kétségkívül ugyanaz: van egy túlbuzgó ügyvéd, aki egy egyszerű lopásnál is valami nagyszerű beszédet akar mondani, emiatt belevesz mindenféle bombasztikus történelmi példát, amelyet valaha is felhasználtak a beszédekben. Teljesen mások viszont a példák, és teljesen más a befejezés is.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy számunkra, rómaiak számára a görög irodalom mindig is az a kincsesbánya volt, ahonnan lehet és kell is témákat átvenni. Átvenni és beépíteni a római irodalomba. Ezt tette Plautus is, Terentius is, vagy éppen később Catullus is.

Végül pedig a plágium vádja azért sem áll meg, mert Lukilliosz, a fenti görög vers szerzője személyesen engedte meg, hogy felhasználjam bármelyik versét. Kevesen tudják ugyanis, hogy a szerzője nem görög volt, hanem római - bár aki nem tudta, annak is gyanúra adhat okot, hogy Lukilliosz név nincs a görögben, ez nem más, mint a latin Lucilius név görögös formája.

Luciliusszal Senecánál ismerkedtem meg, még abban az időben, amikor Rómába érkeztem, és persze ki máshoz fordultam volna, mint a legismertebb hispaniai család tagjához? Lucilius is benne volt Seneca társaságában, irodalmi klubjában, és ismerte Nerót is. Hogy görög epigrammákat írt római létére, az azért volt, mert Lucilius családja Bruttiiból származott, az itáliai csizma délnyugati csücskéből, ő maga meg különböző campaniai városokban élt gyerekkorában, úgyhogy a görög a második anyanyelve volt. Néha úgy tűnt, nem is a második: kedvelt attrakciója volt, hogy valami rettenetes görög-latin keveréknyelven kezdett el magyarázni, ahogy a dél-itáliai görögök szoktak. Néha az utcán is csinálta ezt, a járókelők úgy néztek rá, mint egy egzotikus őrültre - ilyenkor mi fetrengtünk a röhögéstől. Azt mesélték, egyszer Petronius is eljött, hogy lássa ezt a produkciót, merthogy akkoriban írta a Satyricon című művét, amely többek között éppen campaniai közemberek között játszódik. A fentiekből is látszik, hogy Lucilius sosem tartotta magát igazán költőnek, pusztán egy jó humorú fickónak, akinek megvan a véleménye a környező világról...

Köztudott, hogy Nero imádott mindent, ami görög, úgyhogy Lucilius nála is bevágódott nagyszerű epigrammáival - a rövidke versek azért is jók voltak, mert nem keltették fel Nero féltékenységét: ő ugyanis folyton grandiózus eposzokban gondolkodott. Aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a császár egyre őrültebb, Lucilius elintézte, hogy Nero kinevezze a szicíliai helytartó pénzügyi segítőjének, így elkerült Rómából. Több epigrammát viszont nem írt (korábban kettő vagy három könyve jelent meg), jóllehet aligha foglalkozhatott túl sokat a pénzügyekkel...

Viszont nagy levelezésbe kezdett Senecával. Nyilvánvaló volt számára, hogy most korunk egyik legműveltebb emberével cserél eszmét, s mivel Seneca eleve úgy írta meg válaszait, hogy a végén ezeket publikálni fogja, biztos lehetett benne, hogy most valami nagy mű létrejöttében segédkezik. És valóban az Erkölcsi levelekben nemcsak Seneca lelkülete van benne a maga szinte kézzelfogható valóságában (élőben is pont így szeretett papolni), hanem egy picit Lucilius habitusa is, ahogy józanul, néha szándékoltan földhözragadtan teszi fel gunyoros kérdéseit...

Azt mondtam, hogy nem írt több epigrammát - valóban, de azért egy újabb mű csak kikerült a keze alól: egy tanköltemény az Etnáról. Megmászta ugyanis, ha már ott túristáskodott Sziciliában, és a maró szellemessége, amely annyira megnyilvánult az epigrammákban, most találkozott az emberek megjavításának vágyával. Az egész tankölteményben az Etna leírása csak ürügy arra, hogy Lucilius az olvasó szemébe vágja: gondolkodj! ne higgy el minden mesét az istenekről! ismerd meg a valóságot! Pesze már az epigrammák közt is van olyan, amely ezt a célt szolgálja. Több verset is írt pl. a csillagjósokról:

Aulosz, a csillagjós elkészítette magának
    kézi horoszkópját, és kiderült: a halál
már közelít, éppen négy óra csupán csak az élet.
    Ám ötödik telik el - és ez az esztelen... ÉL.
“Nem téved Petoszírisz!” Ezért felakasztja magát és
    ott hal meg lógva, s teljesen esztelenül.

Szóval ha észreveszik az olvasók, hogy Lukilliosz/Lucilius hatott rám, azt én büszkén vállalom! Talán több versemben kellett volna emlegetnem az öreget - de hát görögül írt, és ezzel annyira nem akartam foglalkozni. Én RÓMAI epigrammákat írtam! Egy versben említem s ebben Bruttianusnak nevezem:

Arra vagy, Thaliám, kiváncsi most tán,
hogy ki írt epigrammákat görögként
legjobban, s ki utána másodikként:
maga Callimachus csinálta meg, hogy
pálmával koszorúzta Bruttiánust.
Ő ha Attica sójával betelne,
s Rómáéval akarna játszadozni
akkor én csak a második lehetnék.



 

Még Stelláról...

2010.07.02. 08:02

A barátom és patrónusom, Arruntius Stella nemcsak a közéletben vágyott ismertségre, nemcsak az volt az óhaja, hogy konzul legyen, ő híres költő is akart lenni: szomjazta a Permessust - ahogy az idézett versemben írtam. A javára írhatjuk, hogy azért nem volt elszállva magától, tisztában volt vele, hogy akkora tehetsége nincs. Mindazonáltal szerette költőkkel és irodalmárokkal körülvenni magát, és szerencsére volt két olyan tulajdonsága, melyek révén ez sikerült is: jószívű volt és gazdag. A költők meg általában mind lyukas zsebűek, úgyhogy Stellának mindig akadt társasága.

Én is gyakran vettem részt az összejövetelein, lakomáin - annak ellenére, hogy Stella nagyon szerette azt, amit én eléggé rühelltem: "irodalmi életet élni" úgymond. Ő ragaszkodott hozzá, hogy két pohár közt versekről beszéljünk, sőt felolvassuk a műveinket, és - Jupiter ne hagyj el! - még írjunk is verset... Gyakran háborogtam emiatt, ő egyszer elmésen visszavágott - én meg rögtön meg is írtam ezt egy kétsorosban:

Törvényed túl zord: hogy a vendég kénytelen írni
    verset Stella. - “Szabad rosszat is írni neked.”

Ja, ha rosszat is lehet, akkor rendben. Végülis a legtöbbször az volt, hogy a rossz verseket ők írták, én meg nem írtam semmilyet.

Stella versei aligha fognak fennmaradni - elég gyengécskék, na. Jó pár évvel ezelőtt, amikor bemutattak minket egymásnak, még úgy éreztem dicsérni illik a műveit, s amikor elolvastuk a felesége galambjáról költött művét, ezt a verset írtam róla:

Stellámnak gyönyörűen írt Galambja
- csak hadd hallja Veróna, én kimondom -
ím, legyőzi Catullusod
Verébjét.
Így hát Stella nagyobb Catullusodnál,
éppúgy mint a galamb is egy verébnél.

Hát persze ebben is benne van, hogy legyőzi, de csak annyiban, hogy hosszabb a vers - mindketten tudtuk, hogy Catullust nem lehet legyőzni, a veronaiak nyugodtan alhatnak, Catullusuk örökké élni fog.

Egyébként a feleségét Violentillának hívták, de Stella először a verseiben, aztán meg élőben is Ianthisnak nevezte (görögül ion = ibolya). Annak idején Statius is megénekelte a házasságukat, én meg a következő verset írtam róluk:

Hogy Stellával Ianthist összekötötte örökre,
    szólt Venus: “Én többet nem tudok adni neked”,
ennyit az új nej előtt, majd csintalanul csak a férjnek:
    “Helytelen életedet abbahagyod, csapodár!
Mérgesen elpáholtam a hűtlen Marsot elégszer
    lagzi előtt, amikor bárhova szállt szabadon.
Ám amióta enyém, nem csalt meg senkivel engem:
    Júnó ennyire hű férjnek örülne nagyon.”
Szólt, s mellére csapott Stellának a titkos övével.
    Járt neki, istennő - ám ezután sose bántsd.

Később a szememre vetették, hogy "te Marcus, Venusnak Mars a szeretője volt! A férje Vulcanus volt!" Na igen, de csak nem hasonlíthattam Stellát a sánta kovácsistenhez!

Mint említettem, Stellának volt mit a színborba aprítania, és ezt szerette is hangsúlyozni, pl. a házainál is. A kertjében patak csörgedezett, mellette egy helyen egy kis erdő volt kialakítva, benne egy Hercules-szentéllyel. Amikor Stella elküldte az Argynnus nevű szolgagyerekét (nevét Agamemnon fiúkedvence után kapta), hogy hozzon vizet a patakból, tréfálkoztunk, hogy olyan szép ez a fiúcska, nehogy a patak nimfái berántsák a habok közé, mint annak idején Hylast, Hercules fiúját. Még szerencse, hogy a tirynsi Hercules ott van a közelben, majd ő megvédi a gyereket:

(Hylas szobra Stella kertjében a patak mellett)
Mely fiu áll kis Ianthis fényes habjai mellett?
    Csak nem a nimfáktól megmenekülve… Hylás?
Jó, hogy az erdőben Tírynsit tisztelik, úgyhogy
    őrzi közelről a hőn szerető patakot.
Ám te azért bátran merhetsz, Argynnus, e vízből,
    mert egy nimfa se bánt - tőle viszont menekülj.

Ennek a pataknak egyébként ott volt a forrása a közelben, úgyhogy nagyon friss és hideg vize volt. Egyszer, valami óriási lakoma volt Stellánál (minden bizonnyal akkor nevezték ki praetornak, azt ünnepeltük), és amikor már akkora volt bent az ereszd-el-a-hajam, hogy inkább kimentem a kertbe friss levegőt szívni, jól benyakaltam a hideg vízből - meg is büntettek a nimfák, nagyon beteg lettem utána. A torkom, meg a tüdőm is begyulladt. Aztán az orvosi kezelés révén (vagy annak ellenére!) kigyógyultam a bajból, de úgy gondoltam kiengesztelni nem árt az isteneket:

Nimfa, ki Stellámnak kertjében laksz üde tisztán,
    s drága tetője alatt járod a hűs utadat,
tán Numa hitvese küld ide téged Arícia mellől,
    tán a Caménáknak egyike vagy te magad.
Most, fogadalma szerint áldozza fel ezt a malackát
    Marcus, amért betegen itta, orozva vized.
Nézd el e bűnt, s élvezzem biztonságban e forrást:
    engedd épségben szomjamat oltanom itt.

Viszatérve Stellára, nagyon hálás vagyok neki, hogy gyakran támogatott. Igyekeztem is megköszönni neki, néha csipkelődve, amelyet ő - jófiú lévén - mindig nevetve fogadott:

(A sok adomány mellett még egy togát is kérek)
Míg az esőt, zivatart küldő Jupiternek a házam
    szinte - hideg vízben úszva - megadta magát,
jött az ajándékod, megmentve a záporesőtől:
    falra, tetőre való tégla, cserép sokezer.
Íme, süvölt iszonyún Boreás, hideg ám a december...
    Stella, a házra ügyelsz - és a lakót kihagyod?

 

 
Nyelvfelismerés » Hungarian
 

Levél Stellának...

2010.07.01. 08:09

Megírtam a levelet Arruntius Stellának. Először is gratuláltam neki amiatt, hogy a nyáron helyettes konzul (consul suffectus) lett. Nem akkora dolog ez persze, van olyan év, hogy tucatnyi konzult is kinevez a császár, néha csak pár napra - dehát mindenkiből akkor se lehet konzul, Stella meg az lett. Neki egyébként abszolút ez az élete, erre vágyott ki tudja mióta... Képzelem, hogy majd kibújt a bőréből örömében, amikor megjött erről az értesítés, rögtön áldozatot mutatott be. Ahogy egy korábbi versemben írtam:

(Ötös írótáblák, amelyen hivatalos kinevezések érkeznek)
Boldog a gőzölgő bikavérben az udvari oltár,
    hogyha ilyen táblán kapja a gazda a hírt.
 

A konzulsága az utolsó könyvem ajánló versében (korábban már idéztem) is megjelenik:

...Vagy ha neked tetszőbb uticél inkább a Subúra,
    ott van a nagyhírű konzulom átriuma,
ékeshangú Stella babérkoszorús palotája...

Merthogy persze a drága Stella nem hagyná ki a világért sem azt a szokást, hogy közhírré tegye a nagy hírt: itten konzulviselt ember lakik, tetszik látni, babérkoszorú van a kapuján! Szerintem az összes házára (van egy pár) kirakatta, még a vidéki villáira is, talán még Baiaeban a tengerparti fürdőkabinjára is... Ha valamelyik római szakács olyan ügyetlen volt, hogy nem rakott el babérlevelet, akkor most nem fog tudni babot főzni, mert egész Itáliában kifogyott a babér Stella miatt! Jupiter, segíts meg minket!

Persze most túl szarkasztikus vagyok, de tudom, hogy maga Stella is belátná: igazam van. Amikor pár évvel ezelőtt praetor lett, akkor is egészen odavolt az örömtől a megtiszteltetés miatt - és a rettegéstől, hogy sikerül-e megfelelnie ennek a nemes feladatnak, amelyet a császár rábízott, vagyis a győzelmi játékainak megrendezésének. Rengeteg pénzt beleölt, szinte attól kellett tartani, hogy a végén koldussá válik, és kénytelen lesz kiülni a többi ágrólszakadt közé az Aricia-dűlőbe. Persze ez is csak szurkálódás, főleg Canius Rufus piszkálta folyton az ünnepségek alatt végig halottsápadt Stellát. Tehette, mert Canius viszont végigitta ezeket a napokat, jól is mutattak együtt, a fehér Stella, meg a borpiros képű Canius... Na de a vers, amelyből jól látszik, hogy tényleg kitett magáért a szervező, rengeteg ajándék, nyeremény, kocsiverseny, miegymás:

Épp ilyen ünneplést kívánna a phlegrai győztes,
    s éppen ilyet Bacchus indusi útja után,
mint, mit Stella adott a hyperboreus diadalra.
    Ó, a szegény jámbor! véli: kevés az egész!
Jaj, nem elég neki így az aranytermő fövenyével
    egy Hermus, s hispán föld zubogó Tagusa. -
Van mindennap ajándék is: nem lankad a sok kéz,
    s bőséges zsákmány hullik a népre alá.
Érkezik ám pajzán érmécskék zápora éppen,
    s már az alant látszó állat a főnyeremény.
S már biztos menedék van az új gazdáik ölében:
    ott bújhatnak a fel nem darabolt madarak.
Mondjam a sok kocsit is, meg a harminc pálma-jutalmat,
    mennyit nem szoktak konzulok adni se még?
Mindez szép, Caesár, de a tisztesség csak a fontos,
    hogy diadalmadnak itt, a tanúja lehetsz.

Mint látható, az egészet nekem is a császárral kellett befejeznem, annál is inkább, mert azt a könyvet, amelyben ez a vers megjelent, teljes egészében Domitianusnak ajánlottam. Sokan ezidőtájt azt hiszik, hogy emiatt most szégyellnem kellene azt a könyvet, de nekem bizony eszembe sem jut, hogy EMIATT szégyenkezzem. Ha rosszak a benne lévő versek, akkor az igen, az már ok a pirulásra!

 

Levél Priscusnak...

2010.06.29. 08:04

Megírtam a levelet Terentius Priscusnak. Megköszöntem neki, hogy bábáskodott a legutolsó (ez szó szerint értendő) könyvem kiadásánál. Az előszóban is róla írok, meg az első vers is róla szól - ez a minimum:

Míg hálód pihen és a molossusaid se csaholnak
    kint a berekben, s nem űzöd a vadkanokat,
szentelhetsz, Priscus, kis időt e rövid, pici könyvnek.
    Kurta a téli nap, így nem sok időd veszik el.

Nem véletlen, hogy ezt írtam: nagy vadász ez a Priscus. Viszont annyira nem nagy könyvolvasó, úgyhogy most kiadtam neki a feladatot, hogy akkor legalább telente tessék olvasni! Mellesleg igen gyakran egy elég veszélyes módját űzi a sportnak: lóhátas nyúlvadászat. Dárda a kézben, fel a lóra, aztán hajrá a nyúl után. És persze nem ám rádobni a nyúlra messziről: utol kell érni, és mellette futva leszúrni... Ezt csak úgy lehet, ha folyamatosan a nyúlon van az ember szeme - azt meg, hogy éppen merre folyik az üldözés, hova lép éppen a ló, már nem lehet figyelni...

Intelek, óvatosan lovagold a vadászparipádat,
    Priscusom, és nyulakat oly hevesen sose űzz.
Gyakran vált zsákmány a vadászból, mert a lováról
    vágta alatt lebukott - s vissza nem ült soha már.
Sík terep is becsapós: nem is éppen az árok, a töltés,
    és nem a kő, mert tán csapda a róna maga.
Hisz van olyan, ki neked bemutathat ilyen csuda-látványt,
    és nem is ekkora bú, hogyha a földre zuhan.
Vonz a veszély izgalma is? Ejtsd csapdába az etruszk
    vadkanokat: biztosb virtus a férfiunak.
Mért a merész gyeplő öröm ennyire? Priscus, ezáltal
    inkább lesz a lovas áldozat, és nem a nyúl.

 

Az ember nem is hinné, hogy a nyúlvadászatba is bele lehet halni... És milyen halál lenne ez? Egy vadkanvadászaton nem mondom, de egy nyúl miatt...!

Egyébként nem fiatal ember már ő sem (persze hozzám képest igen!), családos ember, s mellesleg hispaniai: dehát nem az a típus, aki nyugton megül otthon. Most ugye éppen Saturnaliakor volt itthon - hat év után:

Régi letűnt kor, s ősi világ szeretett fejedelme
    (akkor munka se volt, csak pihenés, nyugalom;
mennyei villám sem - nem kellett senkibe lőni -
    s dúsan termett - nem fúrva a mélybe - a föld):
szép ünnepségén te siess Priscushoz örömmel,
    illő hogy részt végy rítusodon magad is.
Hat tél múltával, Legjobb Atya, őt hazahoztad
    már Latium s békés, új Numa vára alól.
Látod-e éppen olyan bőség ez is itt, meg a luxus
    akkora éppen, mint Róma piacterein.
Mekkora bőkezüség, hogy roskad tán a sok asztal,
    Sáturnus, teneked szól az egész lakoma!
S ünneped értékét magasabbra emelheti még az,
    hogy takarékos atya ő is, ahogy megüli.
Ámde, te Szent - úgy légy a decembered által imádva -
    sokszor hozd neki még vissza e szép napokat.

 

Különben felnéz rám ez a Priscus, mindig mindenfélét kérdezget a Koros és Sokat Tapasztalt Koszorús Költőtől, ahogy mondja, dehát én nem vagyok koszorús (bár sajnos koros az igen), én nem győztem soha semmiféle költői versenyen. Annál is inkább, mert nem is indultam. A "koszorúsköltőség" szegény Statiust motiválta folyamatosan... Öt vagy hat éve meghalt. Szóval évekkel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, akkor kérdezett tőlem valamit Priscus, amire én rögtön írtam egy verset - most ez is megjelenik ebben a könyvben:

Kérdezgetsz, Priscus, milyen is lennék a jövőben,
    hogyha vagyont kapnék hirtelen és befolyást.
Majdani lelkületét ki beszélhetné el előre?
    Mondd, ha oroszlánná válsz, te milyen leszel úgy?


 

 

Megjelent a könyvem...

2010.06.28. 10:19

Most kaptam a levelet Rómából, Terentius Priscustól, hogy minden rendben van a könyvemmel: megjelent az első kiadás, az emberek kapkodják. Öröm ez nekem, még akkor is, ha az elmúlt tízegynéhány könyvem után már hozzászokhattam, hogy a rómaiaknál sikeresek a műveim. De éppen, mert már tízegynéhány megjelent, és merthogy három éve semmit sem hallottak felőlem az ottaniak, motoszkált bennem a kétely, hogy érdemes-e a kezébe nyomni Priscusnak, hogy vidd, cimbora, vidd Rómába és adasd ki - persze csak ha te úgy gondolod, hogy érdemesek ezek a művek arra... Hát persze, hogy érdemesek, álszerény lennék ha komolyan gondolnám, hogy nem ütik meg a kiadhatóság szintjét ezek a versek - de ugyanakkor öntelt és vak lennék, ha nem látnám, hogy azért ez távolról se a legjobb könyvem lesz. Hogy is lehetne, hiszen alig írtam újakat, amióta itt tespedek Bilbilisben! Itt nincs meg a polgárok füle, mint eddig, s úgy tűnik, mintha valami idegen fórumon beszélnék: nem értik amit mondok. Hiszen ha van valami, ami tetszik a könyveimben, azt a hallgatóság diktálta: a kritikának az a finomsága, a környezet inspirálása, a könyvtárak, a színházak, a társaság, ahol nem is vesszük észre, hogy az élvezet mellett tanulunk is - szóval mindezekre, amelyeket én elkényeztetve otthagytam, most néhanap úgy vágyakozom, mint akit kizártak mindebből. Ehhez járul az itteniek rosszmájúsága, a kritika helyetti irigykedés és hasonlók - s nem is kevés az ilyen kicsi helyhez képest. Ezekkel szemben elég nehéz megőrizni a jó közérzetet. Hát lehet így alkotni valamit? Szép dolog az íróasztalnak írni - ám ha nem olvassák, jobb ha nem ír, aki ír!

Persze ha más nem, akkor azért is meg KELL jelennie ennek a könyvnek, hogy meglegyen a tizenkettedik. Annak idején Canius Rufus mondta félig viccesen, félig részegen (na igen, mikor volt komoly és józan a derék Rufus?), hogy Marcus, írjál tizenkét könyvet telistele epigrammákkal, és akkor lepipálod majd Vergiliust is! Hát lepipálásról szó sincs, sőt még utólérésről se, Vergilius örökre Vergilius marad - de azért ez már valami, hogy megmutattam: nem csak eposzokat lehet tizenkét könyvnyit írni, harcokról, meg hősökről, meg istenekről, hanem a mindennapi életről, az emberekről! A mai emberekről! Akik persze nem sokban különböznek a régiektől, úgy egészében véve, csak hát én mást láttam meg az emberekben, mint a korábbi költők. Ki mondja meg, hogy melyik az igaz? Ki mondhatná azt, hogy csak az egyik az igaz?

Na persze, engem nem fognak tanítani az iskolákban, mint ugyebár Vergiliust, de nem is baj. Olvasni fognak, és ez a lényeg. Tizenkét könyv! Meg a három korábbi. Csak letettem valamit az asztalra. De most válaszolnom kellene Priscusnak, meg Arruntius Stellának is írni végre egy levelet, még nem is gratuláltam neki, hogy a nyáron consul suffectus lett... Igaz, ebben a könyvben róla, neki is szól egy vers:

Eddig a népekhez Rómából küldtelek egyre -
    most Rómába te mégy külhoniként, ugye, könyv!
Lám az aranyhordó Tagus és a kemény Salo indít
    innen, hol szüleim földje van és az enyém.
Nem leszel ott idegen, jöttmentnek senki se tarthat:
    testvérek lakják ám Remus ősi lakát.
Élve jogoddal, menj csak az új templom küszöbéhez:
    ezt épp most kapták vissza a Píeridák.
Vagy ha neked tetszőbb uticél inkább a Subúra,
    ott van a nagyhírű konzulom átriuma,
ékeshangú Stella babérkoszorús palotája:
    Stella, a Permessust szomjuhozó lakik ott.
Hűs vize Castaliának ehelyt folyik, árad a földre,
    azt mondják a kilenc múzsa is onnan iszik.
Ő olvasni ajánl lovagoknak, atyáknak, a népnek,
    s közben nem marad ám száraz az ő szeme sem.
Nincs rád írva nevem? Két sort ha elolvas akárki
    mind kijelenti hamar azt, hogy enyém ez a könyv.

 

 
Nyelvfelismerés » Hungarian